bebop.hu blog

Van három eszközöm, amiket viszonylag gyakran csatlakoztatok a számítógéphez: a tükörreflexes fényképezőgép, a kompakt fényképezőgép, és a telefon. Tök jó, hogy mindegyik USB-vel csatlakozik. Illetve tök jó lenne, ha a 3 eszköznek nem 3 féle csatlakozója lenne:

Ma még viszonylag enyhe idő uralkodik a Kárpát-medencében: a ködös, nyirkos területeket kivéve (ahol alig emelkedett fagypont fölé a hőmérséklet) ismét 10°C fölé emelkedett a hőmérő higanyszála.

http://index.hu/belfold/2011/01/17/leporolhatjuk_a_silecet_es_szankot/

Ha az időjárás-jelentés “helyenként ” esőt, vihart, ködöt jósol, az mindig Miskolcon van. Most is: kb. 1 fok van, és nyirkos minden. Amikor még Budapesten laktam, kimondottan szerettem ezt a ködös időt. Egyrészt ott ritkábban volt ilyen, másrészt egy kivilágított nagyvárosnak jobban is áll, mindig olyan Blade Runner hangulatom lett tőle (főleg a narancssárga ég miatt).

Ezt képet ennek a hangulatnak az illusztrálására csináltam még 2000-ben, az új Pentax MZ-M (természetesen analóg) gépemmel a Kármán kolesz tetejéről:

Itt Miskolcon viszont nem az igazi. Egyrészt ősszel-télen a mi környékünkön (a Sajóhoz közel) nagyon gyakori a köd, másrészt itt inkább olyan hangulatom lesz tőle, mintha az ipari forradalom korában lennék Angliában. Egy pár napig van hangulata, de heteken át (mint most) már sok.

Ezt egy boeing747 (gyerekkorom csodalt repulogepe) fedelzeten irom Chicago fele kozeledve, gomboccal a gyomromban. A gomboc oka egyreszt az, hogy nem Chicago a celom, hanem Denver. A jegyemen annyi van, hogy departure: Frankfurt, arrival: Denver, one stop, change aircraft enroute, meg a jaratszam. Chicagorol egy szo sem, de az adott szamu jarat oda megy, es denveri beszallokartyat nem is kaptam.
A gomboc masik oka a vam. Ki kellett toltenem egy nyomtatvanyt, amin volt egy olyan kerdes, hogy vannak-e nalam novenyek, zoldsegek, gyumolcsok, magvak, etel, rovarok. Ez az egesz egy kalap ala veve. Mivel van nalam par energiaszelet, az igent ikszeltem be, szoval szamithatok egy kis vegzalasra. Mikozben a denveri repulorol semmit se tudok, azt se, hogy beszallokartya hianyaban hogy jutok fel ra. Az a fura, hogy a jaratszam elvileg ugyanaz, mint ennek, amin most ulok.

Amennyire szerettem a 8-as verzióig az ArchiCAD-et, mostanra annyira megutáltam. Annak idején pc vs. mac szintű hitvita volt építészhallgató-körökben, hogy Autocad vagy Archicad. A két program kb. olyan is volt egymáshoz képest, mint a win és a mac os (akkor még X nélkül). Az Autocad mindent tudott, de kurva bonyolultan, az Archicad csak építészeti tervezésre volt jó, de nagyon letisztult, áttekinthető felülettel.

A 10-es verzió (2006) óta viszont kitalálta a Graphisoft, hogy évente kihoz egy új verziót. Így hibajavításra nincs idő, és telezsúfolódik a program olyan új funkciókkal, amikre vagy van szükség, vagy nincs (inkább nincs). Mára olyan lett az Archicad, mint a Word: baromira bonyolult és áttekinthetetlen, de közben alapvető dolgokra nincs benne megoldás. Mindez meg van fejelve egy durva inkompatibilitással: míg a 9-es Archicad 6.0-ig vissza tudott menteni, addig 10-estől felfelé már mindegyik verzió csak eggyel tud visszamenteni. Ráadásul a könyvtári elemek (ablakok, bútorok, stb) csak az adott verzióval kompatibilisek (ez se így volt régen).

Ennek az egésznek egyetlen oka van: a pénz. Létezik egy olyan konstrukció, amit Archiclubnak hívnak. Az ember megveszi a programot, aztán évente befizet egy bizonyos összeget, cserébe mindig megkapja az új verziókat. Ez a konstrukció tervezhető bevételt jelent a Graphisoftnak, de csak akkor eladható, ha az ügyfél tudja, hogy kap valamit a pénzéért. Ezért kellett bevezetni az évente kiadott új verziókat, és ezért kellett a kompatibilitást megnyirbálni.

Az egészben az az igazán ciki, hogy a Graphisoft alapítója, Bojár Gábor a GRAPHI-sztori című (amúgy kiváló) könyvében azért ostorozza (teljesen jogosan) Steve Jobs-ot, mert nem figyel a kompatibilitásra. Az Autocadről pedig azt írja, hogy nem kell, hogy egy szoftver nagyon jó legyen. Ha már megvetette a lábát, akkor elegendő, ha “elég jó”, mert akkor már nem fognak a felhasználók a megszokott programjukról egy másikra váltani, hiába sokkal jobb az a másik. Nos, az Archicad mára eléggé megvetette a lábát, szóval úgy tűnik, hogy sutba lehet vágni a kompatibilitást, és meg lehet elégedni az “elég jó” színvonallal.

De nem csak ez a baj. Az Archicadet a 80-as évek eleje óta fejlesztik (ahogy az Autocadet és a másik mac-es cad-programot, a Vectorworks-öt is). Azóta rengeteget változott a világ és a számítástechnika. Ideje lenne egy teljesen új építészeti cad-programot kifejleszteni. Jó példa a Sketchup: egy viszonylag új 3D-s program, ami szakít az ilyen programoknál megszokott kezelőfelülettel, és egy nagyon jól használható újat hoz létre. 2D-s műszaki rajzolásra sajnos nem az igazi, de mindenesetre szívesen látnék egy olyan cad-programot, ami úgy viszonyul az Archicadhez, mint a Sketchup a hagyományos cad-ekhez. Vagy mint ahogy a Mac OS X a Classic Mac OS-hez.

Érdekes az is, hogy míg 3D-s programból (meg minden egyébből is) van egy csomó egész jó nyílt forrású, addig cadből igazán használható egy sincs. Pláne építészeti cadből.

Olvasom ezt a cikket az indexen:

Átlag 110 napot csúsznak a cégek a fizetéssel

Különösen igaz ez az építőiparra, ahol az átlagos egyezményes fizetési határidő már most 65 nap, a nyáron mért 54 nap helyett. A folyamat elérte a beszállítók lehetőségeinek határát, a kényszerhitelező cégek jelentős része sajnos nem éli meg a tavaszt – jósolják a közleményben.

Saját bőrömön érzem a dolgot. Ha a szüleim nem tudnának anyagilag kisegíteni, már lehúzhattam volna a rolót, egyszerűen azért, mert bár munkám van, fizetni senki se fizet rendesen. Álljon itt a szégyenfal:

• Nagy Bálint és Tsai Építészirodája: 2001-ben (!) csináltuk meg nekik a Hajós utca földszintjének ortofotóját, azóta nem fizették ki, 240 000 Ft. Már bíróság elé került az ügy, egyelőre semmi eredmény.
• (a többi közben fizetett, így töröltem őket)

Az utolsó kivételével persze már adóznom kellett ezekből a pénzekből, amiket még meg sem kaptam. Meg alvállakozókat fizetni. Ahogy Mérő László írja az Élő pénz c. könyvében, a pénz nem boldogít, de az biztos, hogy a tartós pénzhiány boldogtalanná tesz. Én is érzem magamon, hogy ez a helyzet felőrli az idegeimet. Egyszerűen semmihez sincs kedvem. Hétfő óta rajzolom egy parasztház felmérési tervét, de nem haladok vele, mert annyira tönkretette a munkakedvemet az, hogy az elmúlt hónapokban gyakorlatilag ingyen dolgoztam. Már szinte csak Sisters Of Mercy-t meg hasonló sötét zenéket hallgatok és poszt-apokaliptikus filmeket nézek. Ahhoz, hogy a közüzemi számlákat fizetni tudjuk, hozzá kellett nyúlni a részvényalapú lekötött pénzünkhöz, amit ebben a helyzetben csak veszteséggel tehettük meg. Ki akartunk menni a Király-hegyre, nyamvadt 240 km oda-vissza, de nincs pénz benzinre. Ma játszik az Alice In Chains Bp-n, el akartam menni, és utána hétvégén az egyik legjobb barátom 30 szülinapját megünnepelni, a Hoepfer Guido-kiállítást megnézni meg esetleg Honek-ker próbát tartani, de nincs pénz se koncertjegyre, se benzinre. Hónapok óta abban a reményben élek, hogy most már biztos napokon belül utalják a pénzt. De hiába telefonálgatok folyamatosan, csak ígéreteket kapok, vagy még azt se. Nagyon rossz ez az állapot. Nemhiába tartozik a főbenjáró bűnök közé a munkások bérének visszatartása.

Ez a szégyenfal itt marad addig, amíg nem fizetnek az illetékesek. Amint fizetnek, törlöm a nevüket.

Tegnap megpróbáltunk elmenni távolsági busszal Miskolcról Sajóvámosra. A jegy kettőnknek kb. 500 Ft lett volna. A sofőr nem tudott ötezresből visszaadni. Vasárnap lévén az ország harmadik legnagyobb városának buszpályaudvarán minden zárva volt, csak egy büfé és a wc nem. Se a büfében, se a wc-ben nem tudtak mit kezdeni az ötezressel. Van ott egy bankautomata is, megpróbáltunk kivenni egy ezrest, de ötezres volt a legkisebb kiadható címlet. Visszamentünk a buszhoz, a sofőr széttárta a kezét, neki mennie kell, és ment. Mi meg maradtunk. Így próbáljon meg az ember tömegközlekedni. Hazamentünk a kocsiért, és elmentünk azzal.

Az aktuális HVG-ben van egy cikksorozat a magyar természettudományos oktatás (siralmas) állapotáról. Mint félig-meddig mérnökembert, mélységes szomorúsággal töltött el az olvasása. Eszembe jutott, hogy kb. tavaly ilyenkor, amikor a kiállításunk volt a Kós Házban, akkor vetítettünk képeket is, többek között ezt is:

Utána odajött hozzám idősebb kollégám, Szőke Laci bácsi, hogy erről a képemről eszébe jutott a gimnáziumi fizikatanára, Vermes Miklós, akiről készült egy hasonló kép, hallottam-e róla. Sajnos nem, úgyhogy Laci bácsi kölcsönadott nekem egy könyvet, ami róla szól. Nagyon érdekes olvasmány volt, kivételes egyéniség lehetett Vermes tanár úr. Az én szívemet különösen megdobogtatta hegymászótörténeteinek olvasása, illetve hogy a diákjainak is szervezett rendszeresen túrákat. De persze mindez nem lett volna elég, ha nem lett volna kiváló tanár. Manapság a középiskolában való tanításnak nincs túl nagy presztízse, pedig lássuk be, hogy egy jó középiskolai tanár rengeteg ember későbbi sorsára lehet hatással. (Meg egy rossz is, csak más előjellel).

És végül az ominózus kép Vermes Miklósról:

Ezt a képet a sárospataki fiúinternátus padlásán csináltam. Volt ott ilyenből és hasonlóból még jópár. Akkor nagyon undorítónak találtam.

Aztán tegnap a miskolci Zenepalota padlásán jártam. Ott már nem volt gusztusom fényképezni, olyan mennyiségben voltak a különböző oszlási stádiumban lévő döglött galambok. Nagyon kellett az embernek figyelni, hogy beléjük ne lépjen. Természetesen mindez több centi (azért csak ennyi, mert öt éve az egészet letakarították 600e Ft-ért) vastag galambszarszőnyegen, és fölöttünk fogalom nélkül röpködő, egyelőre élő galambokkal. Gyomorforgató volt. És a szagról még nem is beszéltem. Ehhez képest egész kellemes volt ma újra felmenni az internátus padlására.

Viszont amikor tegnap lejöttünk a horrorpadlásról, körbejártunk az épületben, és bementünk egy osztályterembe is, ami olyan volt, mint a tipikus középiskolai osztálytermek szünetben, annyi különbséggel, hogy két 15 éves forma vásott kölyök épp az Autumn Leavest játszotta négykezesen a zongorán. Király volt.

(Megj.: a linkelt videóban feltűnik az általunk készített látványterv is.)

Megadta magát a hűtőnk. Az iPod touch-vásárlás bizonytalan időre elhalasztva. Pedig ilyen szintű birtoklási vágyat kevés tárgy váltott ki eddig belőlem (a Seicento, a Panda 4×4, az eredeti iMac, a Powerbook G4 12", az első iPod. Meg gyerekkoromban egy citromsárga versenybringa).

Imádom, amikor mások hozzá nem értése miatt én szívok.

Van egy kolleganő, már nem dolgozik az irodában, de vannak közös munkák. Ezen kolleganő elvből nem használ számítógépet, büszkén kijelentette a minap, hogy "nekem a gép csak a szövegszerkesztés és az internet miatt kell". Amúgy harmincegynéhány éves.

Történt most, hogy a kolleganő egyik tervét le akarja közölni a Magyar Építőművészet. Mivel nem géppel rajzol, nem volt meg neki elektronikusan. Beszkenneltette darabokban, és mivel neki a gép csak a szövegszerkesztés és az internet miatt kell, elküldte úgy a szerkesztőségnek. Akiknek persze így nem volt jó. Erre most engem hív fel a főnök, hogy ő nincs bent az irodában, sőt a kollégák sem, úgyhogy menjek már be, kotorjam elő a rajzot, vigyem el szkenneltetni, tegyem publikálható állapotba (ez egy műszaki terv, le kell szedni róla a kottákat-feliratokat-ilyesmit, hogy egy újságban valahogy mutasson; ami ugye Archicadben 3 kattintás lenne), és küldjem el.

Én, aki már nem is vagyok a cég alkalmazottja, és kurva sok dolgom van a saját határidős munkámmal!

Frissítés: részben megúsztam, nem kell bemennem, a kolleganő átküldi a cuccot, és itthon összerakom.