bebop.hu blog

A fidelio.hu-n van egy sorozat, ami a DownBeat magazin Blindfold tesztjét követi: zenészeknek mutogatnak zenéket, és azokról beszélgetnek.

Érdemes összehasonlítani az alábbi két interjút (kiragadok ide pár részletet annak, aki nem akarja a teljes interjúkat elolvasni, pedig amúgy érdemes).

Regős István, a Liszt Ferenc Egyetem Jazz Tanszékének tanára:

ZOOT SIMS: Jive At Five

Ez Stan Getz egyik swingfelvétele az ’50-es évek második feléből.

BOB MINTZER: Freedom Song

Ezt a zenét nem ismerem. A szaxofonos soundját se ismerem fel. Az arrangement nagyon tetszik, olyan, mintha Carla Bley készítette volna. A szaxofonos néha Michael Brecker stílusában fújt.

CHICO FREEMAN: Two Over One (Freeman: tenorszaxofon; Hilton Ruiz: zongora; Junieeh Booth: bőgő; Elvin Jones: dob; Jumma Santos: ütőhangszerek)

Érdekes felvétel. Ez az a fajta szaxofonozás, ami nem áll közel hozzám. Joe Hendersonra gondolok. A zongorista viszont nagyon tetszett. Tyner lehet? Vagy Kirkland?

SONNY STITT: Summer Special

Megint olyasvalamit hallottunk, ami nem a szívem csücske. Egyszerűen nem szeretem a Hammond-orgona hangját, akkor se, amikor a legnagyobb mesterek, mondjuk: Jimmy Smith, játszanak rajta. [...] A szaxofonozás általános, standard játék volt, semlegesebb Sonny Rollinsénál. Lehetne talán Stanley Turrentine.

YUSEF LATEEF: The Centaur And The Phoenix

Hogy miket találtál nekem! Gratulálok! Most is nehéz helyzetben vagyok: a szaxofon nem szól ki jellegzetesen a számból. A felvételt amúgy nagyon sokra tartom szakmailag. De én, őszintén szólva, a hosszú, szabad improvizációkat szeretem. Itt nagyon kötött volt minden, váratlan befújásokkal. Nem tudom hová tenni ezt a zenét.

CECIL TAYLOR: Steps

Ez biztos Cecil Taylor. A stílus tetszik, Cecil Taylort mint pianistát azonban nem kedvelem.

CHUCHO VALDÉS: El Rumbón

Latin zongorista. Néha nagyon tetszetősek a harmóniái. Először Rubalcabára gondoltam, de itt az improvizáció egy kicsit túl szárnyaszegett volt.

HORACE TAPSCOTT: A Dress For Renee

No, erről a zenéről súlyos véleményem van. Először is: hamisan szól a zongora. A felvétel minősége is rossz, mellesleg. Nagyon nem tetszik a zongorista billentése, csapnivaló a ritmizálása. Hibás harmóniákat játszik. Azt nem mondom, hogy egy zeneiskolai növendék ül a billentyűknél, de nagyon gyatra az egész.

MAL WALDRON: Blood And Guts

Idegbeteg zongorázás! Semmitmondó tekerészés! A pianista mindennel előreszalad a tempóhoz képest. [Mal Waldron nevének elhangzása után:] Élő felvétel volt, nincs más magyarázatom, biztos hakni lehetett. Érdekes, Mal Waldron sok felvételét nagyra tartom, így még nem hallottam játszani.

BOBBY TIMMONS: Turkey Wings

Ez a zongorista nagyon jól alkalmazza a bluesskálát. [...] Négy csillagot adok rá, a játékost biztosan nem tudom azonosítani, talán korai Les McCann volt.

Fritz József, 28 éves klarinétos:

MATT DARRIAU & PARADOX TRIO: Faux Clarinet

Nagyon sok név merült fel bennem a zenehallgatás közben, az első Perry Robinson volt, akinek a mostani lemezeit nem ismerem, de a kéztechnikája hasonló. [...] Megmondom őszintén: fogalmam sincs, hogy ki ez.

ARTIE SHAW: I Get A Kick Out Of You

(Néhány taktus után): Artie Shaw és a big bandje, méghozzá a Gramercy Five-os időszakból, csak itt most nagyzenekarral.

JIMMY GIUFFRE: The Giant Guitar And The Black Stick

Határozott tippem van, de vállalom, hogy esetleg mellé lövök: Jimmy Giuffre. (A megerősítés után): Ritka egyébként Jimmy Giuffre-nál, hogy ennyire magas hangokon játszik, ez nyilván egy modernebb felvétele, nem a régi Jim Hall-időszakból való.

EDMOND HALL: It’s Only A Shanty In Old Shanty Town (Edmond Hall: klarinét; Teddy Wilson: zongora; Billy Taylor: bőgő; Arthur Trappier: dob)

(Néhány taktus után): Edmond Hall. (A zongoraszóló alatt): Teddy Wilson. A szám címét nem tudom megmondani.

LOUIS SCLAVIS: Les bouteilles

Egy basszusklarinétost hallottunk. Ismét Michel Portal, Louis Sclavis vagy egyéb európai nevek jutnak az eszembe. Az biztos, hogy a hangszer francia márkájú volt.

PEE WEE RUSSELL: Pee Wee’s Blues

(Néhány taktus után): Pee Wee. Egy olyan kvartettel játszott itt, amelyből hiányzott az akkordhangszer, csak egy pozanos volt, illetve egy bőgős és egy dobos. Ez a klasszikus Gerry Mulligan-féle kvartettfelfogás egy verziója.

PERRY ROBINSON: Kundalini

Fogalmam sincs, kit hallottunk, azt azonban el tudom mondani a felvételről, hogy az illető a fogát használja. Ezeket a nagyon magas hangokat úgy tudja elérni, hogy a nádra a fogát nyomja rá az ajka helyett. [...] Például lehetne akár Perry Robinson.

KEN PEPLOWSKI: Mr. Gentle And Mr. Cool

(A szóló alatt): Ken Peplowski. Egy Concord-lemezen.

MAURICE MEUNIER: Too Marvelous For Words

Itt most egy nagyon érdekes dologgal találtam magam szemben, ugyanis egy régi felvételt hallottunk, amit sokakhoz lehetne kötni, de nem mernék egyikük mellett se határozottan voksolni. [...] Esetleg egy angol? (Maurice Meunier nevének elhangzása után): Sose hallottam még a nevét. Láttam már ezt a lemezt, de még soha nem hallottam. Abszolút öt csillag.

BUDDY DeFRANCO: Speak Low (Buddy DeFranco: klarinét; Dave McKenna: zongora; Joe Cohn: gitár)

Buddy DeFrancót hallottuk, a példaképemet. Őt tartom a jazztörténet legjobb klarinétosának. Ezen a felvételen Dave McKenna zongoristával és Joe Cohn gitárossal játszik.

Két bejegyzéssel lejjebb írtam arról, hogy hogy változtak a hangszerek a zenekarokban. Talán épp aznap bukkantam egy zenekarra, ami pont fordított utat járt be: kezdtek dob-basszusgitár-billentyű-gitár felállásban, és most (többnyire) dob-nagybőgő-zongora-szaxofon felállásban játszanak. Amúgy szerintem egészen elképesztő, amit csinálnak. Végletekig lecsupaszított, minimalista zene, mégsem tudom megunni.

Szerintem a látszat ellenére nagyon nehéz olyan zenét csinálni, ami ennyire kevés eszközzel él, mégis működik. Egy kis építészes hasonlattal élve, olyan ez, mintha lenne egy épület, aminek van 100 pillére, de csak 10 az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne dőljön össze. De az nem látszik, hogy melyik ez a tíz. Aki megtalálja, és a maradék kilencvenet kidobja, az az igazi profi, nem az, aki mind a százat használja. (Minimalizmus kontra virtuozitás.)

Less is more.

Marginálisan ide kapcsolódik még, amit ma olvastam egy interjúban:

Érdekes, hogy ezeknek a korai jazzdobosoknak korántsem volt annyi lehetőségük, hogy különféle hangzásokkal kísérletezzenek, mert csak párfajta mikrofon volt, meg két-három dobmárka, de nekik ezer százalékig a kezükben volt a sound. Manapság már sokan annyira rákattannak egy-egy zenészre, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem dobolnak úgy látványra, mint a kiszemelt dobos. Megnézel egy klipet és olyan érzésed van, mintha valami artistaképző promóciós videóját néznéd zenei aláfestéssel. Zeneileg meg ma már kikevernek csomó mindent; meg lehet azt csinálni, hogy beviszed a stúdióba a lemezt, hogy így szóljon a dob, és akkor a megfelelő programokkal pontosan úgy fog szólni. Annak idején ugye erre nem volt lehetőség, mégis tök másképp szóltak a kor meghatározó dobosai.

Pándi Balázs a Quartnak

Milyen volt egy kombó (könnyűzenét játszó kiszenekar) a rockzene megjelenése előtt? Többé-kevésbé ilyen: dob, nagybőgő, zongora, szaxofon és/vagy trombita.

Milyen ma? Többé-kevésbé ilyen: dob, basszusgitár, ritmusgitár, szólógitár.

A dob maradt, a nagybőgőből basszusgitár lett, a zongorát a ritmusszekcióban a ritmusgitár váltotta fel. Ha az ember megfigyeli, hogy hogyan játszottak a gitárosok a torzítás feltalálása előtt, és hogyan az után, jelentős különbségeket vehet észre. Meggyőződésem, hogy a torzított gitár a kisegyüttesekben a fúvósok helyét vette át. Egy gitáros manapság egyáltalán nem úgy szólózik, mint pl. Charlie Christian, sokkal inkább mint egy akkori szaxofonos. Egyszerűen azért, mert a torzítatatlan gitáron nem zengenek a húrok sokáig, nem lehet hangokat hosszan kitartani. Nincs ereje a hangjának, szemben a fúvósokkal. A torzító a gitárból mint szólóhangszerből szaxofont/trombitát csinált. És így utóbbiakat zömmel ki is szorította.

Tudom, hogy leegyszerűsítő a dolog, de szerintem mint tendencia van benne valami.

Nézzük a lehetséges okokat. A dob nélkülözhetetlen. A basszusgitárt könnyebb hordozni és könnyebb játszani is rajta, mint a nagybőgőn. A zongora-ritmusgitár relációra ugyanez igaz. A szólógitárt viszont nem könnyebb cipelni, mint a szaxofont, ráadásul plusz technikát (torzító) is igényel. Itt talán az válhatott döntővé, hogy könnyebb játszani rajta, lehet közben énekelni, és így a hangszeresek a dobos kivételével szinte csereszabatosak lettek. Én sajnálom, hogy így alakult.

És felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha hamarabb feltalálják az elektromos dobot? Merthogy jelenleg a dob az egyetlen hangszer, ami még mindig akusztikus. Vajon miért tartja magát ennyire? Egy elektromos dob egy sima dobhoz képest szerintem semmivel se szól rosszabbul, mint mondjuk egy szintetizátor egy zongorához képest.

amelyek a trombitajátékhoz szükséges légzést akadályozzák.

Túlzott homorítás:

Leszorított kar, leszegett fej:

Forrás (a Miles Davis képek kivételével): Trombitaiskola 1.

John Battelle írja a Keress! című könyvében, hogy napjainkban (többek között) abban különbözik az internet a 90-es eleje-közepebeli állapottól, hogy akkor a felhasználó felfedező-attitűddel ült le elé ("lássuk, mi van fent a neten"), míg ma kereső-attitűddel ("minden fent van, lássuk, hogy hol").

A napokban döbbentem rá, hogy a zenebuzik számára is megtörtént ez a változás, még úgy is, ha csak a legális letöltéseket nézzük. Eddig mindent letöltöttem, ami érdekelt és ingyen fent volt, most már ezt képtelen vagyok megtenni.

Itt van pl. ez:

http://www.archive.org/browse.php?collection=etree&field=%2Fmetadata%2Fcreator

Még átnézni is képtelen vagyok. Eddig leszedtem innen pár Charlie Hunter-koncertet, (messze nem az összeset), és egy-egy Maroon 5, Spin Doctors,  Global Funk Council-t (mindből van még több is). Ezeket ajánlom mindenkinek.

Aztán itt van ez:

http://www.jazzfusion.tv/bootlegaudio.html

Még az abszolút kedvenc Miles Davistől is annyi koncert van fent, amennyit meg se tudok hallgatni, és akkor a többieket ne is említsük.

Vagy ez:

http://www.therootslive.com/main.html

Itt is több minden van, mint amit be lehet fogadni.

És ezek csak a legálisan(!) letölthető(!) dolgok, az online hallgathatókról még nem is beszéltünk.

Tényleg nincs messze az, hogy lesz egy adatbázis, ahol a világ összes zenéje fent van, és csatlakozni lehet rá iPoddal vagy akármivel, és akkor elfelejthetjük a zenegyűjtést.

A Hi-Fi sütödén.

Ha valaki azt hinné, hogy a rock and rollal kezdődött a kemény ritmusokat használó tánczene és a hozzá illő akrobatikus tánc:

and now Back to Gene Krupa’s syncopated style

Mellesleg leesett a hó (a Lomnicon 25 cm!), megvettem életem első teljes rúd téliszalámiját, és letöltöttem a Steve Coleman összest (featuring Cassandra Wilson; ingyen, legálisan!).

Végre van olyan zenebolt, aminek hatalmas a választéka, és működik nálunk is (bár elvileg nem kéne neki, csak az USÁban). Csináltam egy amazon.com accountot, megadtam a mastercardom adatait, billing address-nek egy amerikai címnek látszó nagy összevisszaságot (arra ügyelve, hogy az állam-zip-város hármas egymáshoz stimmeljen), és letöltöttem összesen kb. 2900 ft-ért a Medeski Martin & Wood-tól a Notes from the undergroundot (ezt eddig torrenten se találtam), plusz egy Coltrane- és egy Thelonious Monk-koncertalbumot. Szerintem megérte.

Gyanítom, hogy ez nem fog így sokáig működni, eleinte a pandora is ment Magyarországról hasonló trükkel, de már nem.

Erről már régóta akarok írni, és most, hogy a quarton megjelent egy cikk a témáról, leírom én is röviden, amit akartam.

Tehát: ma Magyarországon honnan tudhatja meg az ember, hogy kortárs jazzben mit érdemes hallgatni? Szerintem magyar nyelven sehonnan. Magamat érdeklődő jazzrajongónak tartom, és úgy érzem, hogy szörnyen alulinformált vagyok abban, hogy manapság mi történik a világban etéren.

Vegyük a ma is alkotó kedvenceimet (a sorrend lényegtelen), és hogy honnan ismerem őket:

• Medeski, Martin & Wood: Gulyás haverom ajánlotta egy franciaországi sífelvonón ülve
• Charlie Hunter: az azóta nálunk nem működő pandora.com-on figyeltem fel rá
• Cassandra Wilson, Wynton Marsalis: Geoffrey C. Ward és Ken Burns A jazz története c. könyvében olvastam előbbiről egy félmondatot, utóbbival egy interjút.
• Vernon Reid & The Masque (talán nem jazz, de kétségkívül improvizatív, instrumentális zene): koncerten láttam őket, amire az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek.

Azt hiszem látszik, hogy szinte véletlenszerűek ezek a felfedezések. Szóval jó lenne egy honlap (a quart már efelé halad, meglátjuk), de még jobb lenne egy magazin, amiből rendszeresen tájékozódhat a ember. Amúgyis elkeserítő, hogy ha megállok egy újságosbódénál, hogy ötletszerűen vegyek valamit, akkor nem találok semmi érdekeset a Földgömbön, a National Geographic-en és a HVG-n kívül (amiből az utóbbi kettőnek előfizetője vagyok, előbbi pedig eléggé hasonlít a NG-hez, hogy ne vegyem meg külön azt is). Pedig aki olvassa ezt a blogot, láthatja, hogy sokminden érdekel, szóval nem bennem van a hiba.

Komolyan gondolkodom rajta, hogy előfizetek a Down Beat-re, elvileg 9500 Ft egy éves külföldi előfizetés.

Na és akkor a kérdések: ti milyen, ma is alkotó jazz-zenekarokat-zenészeket hallgattok, illetve ha vonatoznotok kell és nincs olvasnivalótok, mit vesztek az újságosnál?