bebop.hu blog

Ticking away the moments that make up a dull day

Fritter and waste the hours in an offhand way

Általános iskolás koromban otthon a szüleimnek megvolt a Pink Floyd Delicate Sound Of Thunder albuma. Elég sokat hallgattam 12-13 éves koromban, emlékszem, a kedvencem a One Of These Days és természetesen az Another Brick In The Wall Part II. volt.

Kicking around on a piece of ground in your home town

Waiting for someone or something to show you the way

Tired of lying in the sunshine staying home to watch the rain

And you are young and life is long and there is time to kill today

Gimnazista koromban iskola után általában nem siettem haza. Sokat kóvályogtam csak úgy a városban. Meg is fogalmaztam magamban, miért: itt talán történik valami, de otthon biztos, hogy nem. Otthon valahogy el kell cseszni az időt, ami lassan telik.

And then one day you find ten years have got behind you

No one told you when to run, you missed the starting gun

Akkoriban játszották a TV-ben a Learning To Fly klipjét. A lemezborító képei és a klip alapján az én fejemben így a Pink Floyd joviális, idősödő urak zenekaraként maradt meg, egészen mostanáig. Most jöttem rá, hogy a Dark Side Of The Moont huszonéves fiatalok csinálták. Tudom, hogy a Pink Floyd dalainak nagy részét Roger Waters írta, számomra mégis David Gilmour jelenti a Pink Floyd hangzást a hangja és az egyedi gitárstílusa miatt. A hangját hallva mindig ennek az embernek a képe van a szemem előtt:

pedig a klasszikus albumokon ő énekel:

Egyszerűen nem áll össze a fejemben, hogy ez a két ember ugyanaz.

And you run and you run to catch up with the sun, but it’s sinking

Racing around to come up behind you again

The sun is the same in a relative way, but you’re older

Shorter of breath and one day closer to death

Nemrég egy héten belül kiderült, hogy az egyik barátomnak kivették a fél tüdejét rák miatt, és egy öreg barátom összeesett kutyasétáltatásból hazamenet a házuk előtt, és meghalt. Hülyén hangzik, de rájöttem, hogy én is meg fogok halni.

Hanging on in quiet desperation is the English way

The time is gone, the song is over, thought I’d something more to say

És most jött el az a pillanat, amikor nagyon megszerettem a Dark Side Of The Moon albumot, ami eddig nem tartozott a kedvenceim közé.

C) Részt vett-e valaha, vagy jelenleg részt vesz-e kémkedésben és szabotázsakciókban; vagy terrorcselekményekben: vagy népirtásban; illetve 1933. és 1945. között volt-e bármilyen jellegű szerepe a náci Németországgal és annak szövetségeseivel összefüggésbe hozott törvénysértésekben?

Ajánlott olvasni- és hallgatnivaló még:

http://neuromancer.freeblog.hu/archives/2008/11/17/Have_you_ever_been_a_human_being/

A fidelio.hu-n van egy sorozat, ami a DownBeat magazin Blindfold tesztjét követi: zenészeknek mutogatnak zenéket, és azokról beszélgetnek.

Érdemes összehasonlítani az alábbi két interjút (kiragadok ide pár részletet annak, aki nem akarja a teljes interjúkat elolvasni, pedig amúgy érdemes).

Regős István, a Liszt Ferenc Egyetem Jazz Tanszékének tanára:

ZOOT SIMS: Jive At Five

Ez Stan Getz egyik swingfelvétele az ’50-es évek második feléből.

BOB MINTZER: Freedom Song

Ezt a zenét nem ismerem. A szaxofonos soundját se ismerem fel. Az arrangement nagyon tetszik, olyan, mintha Carla Bley készítette volna. A szaxofonos néha Michael Brecker stílusában fújt.

CHICO FREEMAN: Two Over One (Freeman: tenorszaxofon; Hilton Ruiz: zongora; Junieeh Booth: bőgő; Elvin Jones: dob; Jumma Santos: ütőhangszerek)

Érdekes felvétel. Ez az a fajta szaxofonozás, ami nem áll közel hozzám. Joe Hendersonra gondolok. A zongorista viszont nagyon tetszett. Tyner lehet? Vagy Kirkland?

SONNY STITT: Summer Special

Megint olyasvalamit hallottunk, ami nem a szívem csücske. Egyszerűen nem szeretem a Hammond-orgona hangját, akkor se, amikor a legnagyobb mesterek, mondjuk: Jimmy Smith, játszanak rajta. [...] A szaxofonozás általános, standard játék volt, semlegesebb Sonny Rollinsénál. Lehetne talán Stanley Turrentine.

YUSEF LATEEF: The Centaur And The Phoenix

Hogy miket találtál nekem! Gratulálok! Most is nehéz helyzetben vagyok: a szaxofon nem szól ki jellegzetesen a számból. A felvételt amúgy nagyon sokra tartom szakmailag. De én, őszintén szólva, a hosszú, szabad improvizációkat szeretem. Itt nagyon kötött volt minden, váratlan befújásokkal. Nem tudom hová tenni ezt a zenét.

CECIL TAYLOR: Steps

Ez biztos Cecil Taylor. A stílus tetszik, Cecil Taylort mint pianistát azonban nem kedvelem.

CHUCHO VALDÉS: El Rumbón

Latin zongorista. Néha nagyon tetszetősek a harmóniái. Először Rubalcabára gondoltam, de itt az improvizáció egy kicsit túl szárnyaszegett volt.

HORACE TAPSCOTT: A Dress For Renee

No, erről a zenéről súlyos véleményem van. Először is: hamisan szól a zongora. A felvétel minősége is rossz, mellesleg. Nagyon nem tetszik a zongorista billentése, csapnivaló a ritmizálása. Hibás harmóniákat játszik. Azt nem mondom, hogy egy zeneiskolai növendék ül a billentyűknél, de nagyon gyatra az egész.

MAL WALDRON: Blood And Guts

Idegbeteg zongorázás! Semmitmondó tekerészés! A pianista mindennel előreszalad a tempóhoz képest. [Mal Waldron nevének elhangzása után:] Élő felvétel volt, nincs más magyarázatom, biztos hakni lehetett. Érdekes, Mal Waldron sok felvételét nagyra tartom, így még nem hallottam játszani.

BOBBY TIMMONS: Turkey Wings

Ez a zongorista nagyon jól alkalmazza a bluesskálát. [...] Négy csillagot adok rá, a játékost biztosan nem tudom azonosítani, talán korai Les McCann volt.

Fritz József, 28 éves klarinétos:

MATT DARRIAU & PARADOX TRIO: Faux Clarinet

Nagyon sok név merült fel bennem a zenehallgatás közben, az első Perry Robinson volt, akinek a mostani lemezeit nem ismerem, de a kéztechnikája hasonló. [...] Megmondom őszintén: fogalmam sincs, hogy ki ez.

ARTIE SHAW: I Get A Kick Out Of You

(Néhány taktus után): Artie Shaw és a big bandje, méghozzá a Gramercy Five-os időszakból, csak itt most nagyzenekarral.

JIMMY GIUFFRE: The Giant Guitar And The Black Stick

Határozott tippem van, de vállalom, hogy esetleg mellé lövök: Jimmy Giuffre. (A megerősítés után): Ritka egyébként Jimmy Giuffre-nál, hogy ennyire magas hangokon játszik, ez nyilván egy modernebb felvétele, nem a régi Jim Hall-időszakból való.

EDMOND HALL: It’s Only A Shanty In Old Shanty Town (Edmond Hall: klarinét; Teddy Wilson: zongora; Billy Taylor: bőgő; Arthur Trappier: dob)

(Néhány taktus után): Edmond Hall. (A zongoraszóló alatt): Teddy Wilson. A szám címét nem tudom megmondani.

LOUIS SCLAVIS: Les bouteilles

Egy basszusklarinétost hallottunk. Ismét Michel Portal, Louis Sclavis vagy egyéb európai nevek jutnak az eszembe. Az biztos, hogy a hangszer francia márkájú volt.

PEE WEE RUSSELL: Pee Wee’s Blues

(Néhány taktus után): Pee Wee. Egy olyan kvartettel játszott itt, amelyből hiányzott az akkordhangszer, csak egy pozanos volt, illetve egy bőgős és egy dobos. Ez a klasszikus Gerry Mulligan-féle kvartettfelfogás egy verziója.

PERRY ROBINSON: Kundalini

Fogalmam sincs, kit hallottunk, azt azonban el tudom mondani a felvételről, hogy az illető a fogát használja. Ezeket a nagyon magas hangokat úgy tudja elérni, hogy a nádra a fogát nyomja rá az ajka helyett. [...] Például lehetne akár Perry Robinson.

KEN PEPLOWSKI: Mr. Gentle And Mr. Cool

(A szóló alatt): Ken Peplowski. Egy Concord-lemezen.

MAURICE MEUNIER: Too Marvelous For Words

Itt most egy nagyon érdekes dologgal találtam magam szemben, ugyanis egy régi felvételt hallottunk, amit sokakhoz lehetne kötni, de nem mernék egyikük mellett se határozottan voksolni. [...] Esetleg egy angol? (Maurice Meunier nevének elhangzása után): Sose hallottam még a nevét. Láttam már ezt a lemezt, de még soha nem hallottam. Abszolút öt csillag.

BUDDY DeFRANCO: Speak Low (Buddy DeFranco: klarinét; Dave McKenna: zongora; Joe Cohn: gitár)

Buddy DeFrancót hallottuk, a példaképemet. Őt tartom a jazztörténet legjobb klarinétosának. Ezen a felvételen Dave McKenna zongoristával és Joe Cohn gitárossal játszik.

Két bejegyzéssel lejjebb írtam arról, hogy hogy változtak a hangszerek a zenekarokban. Talán épp aznap bukkantam egy zenekarra, ami pont fordított utat járt be: kezdtek dob-basszusgitár-billentyű-gitár felállásban, és most (többnyire) dob-nagybőgő-zongora-szaxofon felállásban játszanak. Amúgy szerintem egészen elképesztő, amit csinálnak. Végletekig lecsupaszított, minimalista zene, mégsem tudom megunni.

Szerintem a látszat ellenére nagyon nehéz olyan zenét csinálni, ami ennyire kevés eszközzel él, mégis működik. Egy kis építészes hasonlattal élve, olyan ez, mintha lenne egy épület, aminek van 100 pillére, de csak 10 az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne dőljön össze. De az nem látszik, hogy melyik ez a tíz. Aki megtalálja, és a maradék kilencvenet kidobja, az az igazi profi, nem az, aki mind a százat használja. (Minimalizmus kontra virtuozitás.)

Less is more.

Marginálisan ide kapcsolódik még, amit ma olvastam egy interjúban:

Érdekes, hogy ezeknek a korai jazzdobosoknak korántsem volt annyi lehetőségük, hogy különféle hangzásokkal kísérletezzenek, mert csak párfajta mikrofon volt, meg két-három dobmárka, de nekik ezer százalékig a kezükben volt a sound. Manapság már sokan annyira rákattannak egy-egy zenészre, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem dobolnak úgy látványra, mint a kiszemelt dobos. Megnézel egy klipet és olyan érzésed van, mintha valami artistaképző promóciós videóját néznéd zenei aláfestéssel. Zeneileg meg ma már kikevernek csomó mindent; meg lehet azt csinálni, hogy beviszed a stúdióba a lemezt, hogy így szóljon a dob, és akkor a megfelelő programokkal pontosan úgy fog szólni. Annak idején ugye erre nem volt lehetőség, mégis tök másképp szóltak a kor meghatározó dobosai.

Pándi Balázs a Quartnak

Amikor Nagy-Magyaroszág-matricát látok egy autón, kedvem lenne tulajdonosától megkérdezni, tudja-e, milyenek voltak az etnikai viszonyok 1918 előtt. Inkább a Teleki-féle nemzetiségi térképet tenné ki, vagy akármelyik bécsi vagy Prágában kiadott korabeli térképet! Akkor tudná, hogy például már 1848 előtt román többség volt Erdélyben. Hogy hol húzódott a szlovák-magyar nyelvhatár. Megszámolták-e a matricán, hogy nem 64 vármegye, hanem 63 volt és egy corpus separatum, Fiume városa? Amely közös, ne féljünk a szótól: multikulturális alkotása volt a monarchiának, olaszokkal, horvátokkal, magyarokkal, osztrákokkal.

http://reakcio.blog.hu/2008/12/10/nem_latom_a_tavlatos_gondolkodast_interju_solyom_laszloval

Jó tudni, hogy az ország elnöke is hasonlóan gondolkodik a témában, mint én.

Tudom, hogy nem menő dolog egy blogon dalszöveget idézni, de ez annyira üt, hogy a Rage Against The Machine-nek is becsületére válna:

Im sick and tired of hearing things
From uptight, short-sighted, narrow-minded hypocritics
All I want is the truth
Just gimme some truth
Ive had enough of reading things
By neurotic, psychotic, pig-headed politicians
All I want is the truth
Just gimme some truth

No short-haired, yellow-bellied, son of tricky dicky
Is gonna mother hubbard soft soap me
With just a pocketful of hope
Money for dope
Money for rope

John Lennon, 1971.

Teljes szöveg:
http://www.lyricsfreak.com/l/lennon+john/just+gimme+some+truth_20082487.html

A prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola előcsarnokában fotóztam ezt:

Középiskolás emlékeimből gyanús volt a dolog. Meg is találtam az idézetet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, eredeti formájában így hangzik:

Köszönöm Tügynek, a tügyieknek. Megtanítottak szenvedni már kisfiú korban. S ezzel megacélozták a szívemet. Hogy mindhalálig harcolni bírjak az ártatlan igazságért. Ezt Tügy tette.

És így folytatódik:

Az a Tügy, ahol édesanyámat úgy tanították az emberséges életre a rokonok:
- Mondd, Erzsi, mit kínlódsz ennyi gyerekkel?
Édesanyám megdöbbenve mondta:
- Mit csináljak, ha az Isten megajándékoz velük!
- Ó, párnát rá.
- Párnát?
- Párnát bizony. Én ugyan rátettem. De még a lábam is rátettem.
A tügyi szenvedés elkísért az egész életen át.

De leír még egyéb szép élményeket is:

Móricz Zsigmond: Életem regénye

Képzeljük el, hogy Franciaországban nyaralunk. Közben háború tör ki, és minket pusztán azért, mert ellenséges ország polgárai vagyunk, bezárnak. Majd öt évig (még a háború vége után is vagy fél évig) bezárva tartanak fűtetlen penészes kazamatákban, patkányok között, marharépán, kiszolgáltatva az "adminisztrátorok" kényének-kedvének. Látjuk társainkat megőrülni, meghalni. Aztán végre kiengednek, és megkérdezi tőlünk egy francia, hogy

Mondja, sokat szenvedtek, nagyon meggyűlöltek bennünket?

Mit válaszolnátok? Mert Kuncz Aladár ebben a helyzetben ezt mondta:

Elmondtam, hogy gyűlölni népeket, fajtákat nem tudok. A francia műveltséget, a francia népet továbbra is szeretem. Sokat szenvedett ez az ország, ami sok mindent megmagyaráz… De mindig érthetetlen marad előttem az a szokatlan gyűlölség, amellyel a hivatalos Franciaország a magyar néppel szemben viseltetett az egész háború alatt. Elítélem bánásmódját a foglyokkal szemben, és kárhoztatom a fegyverszünet utáni bosszúálló, imperialista politikát…

Nem írok semmi erkölcsi tanulságot a végére, csak annyit, hogy a Fekete kolostor nem könnyű olvasmány, de megéri elolvasni.

Wash away us all, take us with the floods

New Orleans Is A Dying Whore

Nem kísértetiesek kicsit ezek a sorok egy New Orleans-i énekes szájából, még a Katrina előtti időkből?

A ki vissza tud emlékezni egy emberöltő előtti idők eseményeire, az tudja, hogy nagyapáink élete, foglalkozása, gondolkozása, sőt szórakozásai is sokkal nyugodtabb hangulatban folytak le, mint a jelenkor embereié. Apáink kimért, egyszerü és természetes életmódja és rendszeres, jóformán órára szabott munkája nem vette igénybe nagyobb mértékben idegrendszerüket. Azt a szenvedély és kapzsiság nem mételyezte. Ellenben a mai kor munkája és élete izgalmas jelenetek gyors váltakozása, valóságos küzdelem a létért, melynél éles kombináción kivül a döntő pillanat alakulásainak gyors felhasználása adja meg a sikert.
A világesemények híre a távíró és távbeszélő segítségével villámgyorsan terjed szerteszét. A politikai és nemzetgazdasági alakulásokat az emberek saját hasznukra aknázzák ki. A ki gyorsabban áll elő a kínálattal, az előbb végez. De a távíró éjjelt nappallá tesz s a pénzsóvár gentlemannak még akkor sem enged pihenőt, midőn a szegény kézműves már kiérdemelt álmát alussza.
A haladó korral, mindennapi munkánkkal mind szűkebb pályamederbe szoríttatunk. Dolgoznunk kell nagyobb izgalmak és fáradtságok közt. S munka után az élvezetek a színházban, a zene- és klubélet, a lukullusi asztalörömök inkább idegizgatók, mint nyugtatók.
Ezen szünet nélküli munkálkodás, igaz, a mai kor bámulatos sikereit eredményezte. De az izgalmas munka a testi és szellemi erő gyors kimerülését vonja is maga után.

[...]

Ha tehát testi és lelki bántalmak oka a rendellenes életmód, a szellemi túlerőltetés, kedélyrázkódtatások és hiányos, vagy elégtelen testi mozgás a szabadban, akkor fel kell mennünk a havasok magaslataira, a tiszta, idegéltető ritkított levegőbe s testgyakorlatainkat fokozott arányban kell folytatni. A módszerüleg gyakorlott hegyjárás úgy a vérképződésre, mint az idegéletre feltünően jó hatással lesz s csakhamar vissza fogja adni a testnek a hiányzó rugékonyságot s a léleknek a frisseséget, a kedélynek a nyugodtságot.

[...]

Valóságos áldás, hogy az utazás a hegyek felé divattá lett s férfiasabb, erélyesebb alakjában, mint alpinsport sokaknak szenvedélyévé vált

Várom a tippeket, hogy mikori az idézet :-)