Egyszer jó régen olvastam a kiváló Mi micsoda sorozat múmiás könyvében a palermói kapucinus-kriptáról, ahol rengeteg természetes módon mumifikálódott tetem található. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet a dolog, azóta is el szeretnék oda menni. Pár éve pedig hallottam a hírt, hogy egy váci templom felújításakor múmiákat találtak. És most végre ki is állították őket, meg is néztük szombaton a Természettudományi Múzeumban.
Mit mondjak, megdöbbentő. Már maga a történet is Umberto Eco regényeibe illik, azt gondolnám, hogy ha ma ilyen történik, az biztos valahol Dél-Amerikában, de semmiképp sem itt a szomszédban: 1994-ben felújították a váci főtéren álló Fehérek Templomát, és egy helyen furcsán kongott a fal. A munkások kibontották, és egy lépcsőt találtak, ami egy kriptába vezetett. A kripta tele volt egymás hegyén hátán lévő különböző méretű festett koporsókkal. A koporsók pedig mumifikálódott tetemekkel.
A parókián régóta megőrzik az adatokat, így teljes sorsok rajzolódtak ki előttünk az üvegtárlókban fekvő holttestekről. A legtöbb eléggé szomorú: nagyon sokan haltak meg fiatalon, tbc-ben. Volt egy tetem, egy kicsi test, azt hittem, hogy egy kisgyereké, de kiderült, hogy egy 18 éves fiúé, akinek a csontozatát is teljesen megette a betegség, a gerince teljesen meg volt hajolva. Magatehetetlenül élte le az életét. Amikor ott álltam fölötte, azt gondoltam, hogy milyen jó is nekem, hogy erős, egészséges vagyok, egyenes gerinccel. A kiállításon felvetették a kérdést, hogy hogy lehet, hogy ennyien tbc-ben haltak meg, pedig egészséges körülmények között, jó levegőn éltek, nem voltak szegények, jól táplálkoztak. Választ nem igazán kaptunk erre. Mint ahogy arra sem, hogy hogy lehet, hogy az 1830-as években még temetkeztek a kriptába, majd teljesen feledésbe merült, az egyik lejáratát befalazták, a másikat a padlóburkolat alá rejtették.
Még két rejtélyt bemutattak: az egyik egy apáca teteme volt, akinek két ujját a lába mellett találták meg, egy papírba csomagolva. A papíron írás is volt, de sajnos már olvashatatlan, csak annyit tudtak megállapítani, hogy szlovák nyelvű.
A másik egy pozsonyi apáca rejtélye, akinek a szívét a halála után kivágták. Erre van valószínű magyarázat, de nem árulom el, mindenki menjen el és nézze meg a kiállítást, ott kiderül.

Szert tettem egy bluetooth-os telefonra, és amikor új eszközeim vannak, szeretem feszegetni a határaikat. Találtam egy Bluecommand nevű programot, aminek segítségével telefonról simán file-ok küldésével távirányítható a számítógép. Sajnos valamiért nekem nem működik, írtam a fejlesztőnek, válaszolt is, de a probléma nem oldódott meg, viszont ez a program adta az ötletet, hogy Automatorral és folder actionökkel is megoldható a távirányítás. Többszöri próbálkozás után az eddigi legegyszerűbb folyamat: 2 mappa, két workflow, plusz a stuffit preferenciájinak átállítása. Meg persze a kis parancsok, amiket a telefonról küldök.
Szóval úgy megy a dolog, hogy Automatorból elmentem .app-ként, amit távirányítani akarok (pl.
pause iTunes). Zipelem és átnevezem jpg-re, hogy át tudjam küldeni a telefonra (mert a telefon csak jpg-t képes fogadni, zipelni is azért kell, mert az .app valójában mappa, tehát azt hiába neveztem át jpg-re, nem tudtam átküldeni), majd átküldöm.
Aztán, ha a gépnek akarok parancsolni, akkor a telefonról
átküldöm neki a file-t, ami az elosztómappában landol, és
elindít egy folder actiont, ami azt csinálja, hogy megnyitja a
fájlomat stuffittel, majd kukázza. A stuffitet beállítottam, hogy
a végrehajtó nevű mappába rakja a kistuffolt cuccot (ez azért kellett, mert ha ugyanoda rakná, azzal újra beindítaná a folder actiont, így végtelen ciklust hozna létre. Így viszont kerítenem kell egy másik programot a .sit-ek megnyitására :-)).
A végrehajtó mappában elindul egy action, ami annyit csinál, hogy megnyitja a mappa tartalmát (tehát elindítja a kis applikációt, ami az imént ott landolt), vár 5 másodpercet, majd kikukázza. A folyamat végén mind az elosztó, mind a végrehajtó mappa újra üresen várja az újabb parancsokat.
Szuper.
Nem jó ugyan semmire, mert mire ezek lefutnak, felállok és megcsinálom, amit akartam, de tök jó volt járatni az agyamat az ügyön, meg azzal ámítani magamat, hogy mekkora lehetőségek rejlenek ebben :-)

A kedves kis 2001-es első generációs iPodom rakoncátlankodni kezdett, valószínűleg a firewire-csatlakozójának lett baja. Most szervízben van (az Intercasban a hölgy rácsodálkozott, amikor a csajomtól átvette, nem látott még ilyet), én meg elgondolkodtam, hogy lehet, hogy kéne egy új(abb) iPod.
Először egy egy gigás nanora gondoltam. (A rendes iPod rögtön kiesett, nem akarok én videót nézni meg kurva drága is.) Az ára kedvező, a mérete kellemesen kicsi, és marha jól néz ki. Ellene szólt, hogy firewire-n nem tud csatlakozni, az iBookomon meg nincs usb 2. Szintén ellene szól a kis tárkapacitás. Legyen akkor a két gigás. Az sajnos már jóval drágább. Ezen a ponton néztem meg az apróhirdetéseket. Találtam 60-ért egy 30 gigás iPod photot. Hú, gondoltam, ez király. Aztán újra gondolkodni kezdtem. Minek nekem színes iPod? Sosem nézegetem, ugyebár vezetés meg biciklizés közben hallgatom, ritkábban villamoson. Minek nekem 30 giga? Az 5 gigás is nagyon ritkán van tele. Aztán az sem jó, hogy ezen csak dock konnektor van, tehát ha több helyen akarom használni, a saját kábelét kell hurcibálnom vele. (Most van az irodában is meg otthon is firewire kábelem, és kész.) Ez amúgy a harmadik generáció óta így van, fasz tudja, miért, szerintem tök hülyeség, hogy nem lehet bárhol kapható szabványos kábellel használni. Ezek után már az egyetlen dolog, ami az új iPod mellett szól, az az újdonság varázsa. A régi mellett meg az szól, hogy tökre megszerettem, meg hogy van rajta firewire.
Így hát nagyon reménykedem, hogy meg tudják javítani. És veszek inkább egy Pioneer lemezjátszót meg egy Kenwood erősítőt, a kettőt együtt egy egy gigás nano árából (az erősítő már meg is van), és szarér-húgyér fogok jazzlemezeket venni antikváriumban és kiváló hangminőségben hallgatni őket.
Az Apple öngólt lőtt azzal, hogy az első iPod ennyire jól sikerült, hogy nem vágyom újabbra :-)

Találós kérdés: melyik az a nép, ami kultúrájában, történelmében legközelebb áll a magyarokhoz?

Megvettem ma a londoni Cosmic Sounds kiadó magyar jazzel foglalkozó sorozatának második darabját, amin a ’70 es évek fúziós zenéjéből válogat Mozsik Tibor és Vályi Gábor (Keyser & Shuriken). Régebben a Narancsban olvastam már a kiadványról.

Miles Davis házában két embernek a képe volt kint nagy méretben: Duke Ellingtoné és John Coltrane-é. Az előbbit gondolom nem kell magyarázni, de az utóbbiban az előzmények ismeretében van valami megható: