bebop.hu blog

…nagyjából három óráig.

A parkban találtam, és úgy látszott, nincs jól. Ezért hazahoztam, hogy megmentsem. (Megtartani nem akartam, hiszen védett, csak kicsit helyrehozni.)

Itthon azonban úgy tűnt, igenis jól van, és elég hamar elege lett a ládából, szabadulni akart. Megsajnáltam, és mivel ekkor már elég aktívnak tűnt, visszavittük oda, ahol találtam.

Hihetetlenül aranyos állatka. Kóficnak is tetszett – folyton nyalogatta a száját, a parkban be is akarta kapni, az sem zavarta, hogy megszúrták a tüskék. :-D

Kedves Lelencesek!
Itt a tavasz (reméljük, most már tényleg), ideje beszámolnunk Kófic első velünk töltött teléről.
A tél jól indult: a sok labdázva, botozva játszó kutya után végre olyan ebek jelentek meg a parkban, akiket ugyanaz érdekel, mint Kóficot, vagyis „futóbolondok” – így esett, hogy Kófic országos haverokra lelt két magyar agár személyében.


Az ünnepek is jól teltek, természetesen Kóficnak is jutott az ajándékokból, például egy kényelmes kutyafekhely, hogy végre a lakás minden fontos pontján legyen pihenőhelye.

Karácsonykor két zebrapinttyel gyarapodott a „falkánk”. Kófic eleinte tápláléknak nézte őket, és bőszen nyalogatta a szája szélét, de hamar meg tudtuk értetni vele, hogy nem ezért érkeztek a madarak.

Persze azóta – biztos ami biztos – magasabb helyre költöztek.
Kíváncsian vártuk, Kófic hogy viszonyul majd a hóhoz. Amikor leesett, és nem is kis adagban, lenyűgözve figyeltük, milyen gyönyörű mozdulatokkal birkózik meg a hasig érő hóval.

Nagyobb méretben:
Kófic a hóban
Kófic persze nemcsak ebben tehetséges! Nemrégiben derült ki, hogy tud énekelni! Azonban csak egy Bartók-darab hozza lázba: ha ez szólal meg a zongorán, rögtön bekapcsolódik.
Állatorvosunk, mikor számítógépbe vitte Kófic adatait, a születése napját – jobb híján – február 5-re rögzítette. Így, amikor elkövetkezett az évforduló, Kóficot szülinapi tál várta.

Reméljük, még sok-sok szülinapot ünneplünk így együtt. Köszönjük Mindenkinek, hogy ennek a csodakutyának a gazdái lehetünk. Üdvözlet Miskolcról Kófictól, Rékától, Zolitól.

(Az írás eredetileg a Lelenc Kutyamentő Egyesület fórumán jelent meg.)

Büszkeségtől dagadó kebellel kürtölöm világgá, hogy a Futó Endre fordításában megjelent Adam Piechowski-könyv, A Tátra főgerince 4. kötetének 7. lapján az én férjem neve is szerepel, ugyanis tevékenyen részt vett a szöveg javításában!
Éljen!

Udvarunkon keresztülvezet a környék macskafőútvonala, ezért kénytelenek voltunk macskabarát kerítést építeni. :-)
Ez a macsek gyakori átjáró-vendég, most azonban egy időre meg is pihent a kerítés téglái között. Mi csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy farok jobbra-balra sepreget.

Írta: Réka

A lehetőségekkel tudni kell élni.

Fesztiválhétköznap, este nyolc felé közelít az idő. Barátnőmmel rójuk a főutcát, cukrászsüteményre éhezünk. Van persze egy sejtésünk: mintha nyolckor zárnának a cukrászdák… Számomra persze ez teljességgel érthetetlen: most is, mikor sosem látott embertömeg hömpölyög az utcán, és köztük biztos akad néhány, aki süteményre és fagylaltra vágyik? És igen. Cukrászda Nr. 1. – már a rács is bezárva. Persze legalább egyértelmű, így meg sem próbálunk bemenni. Cukrászda Nr. 2. – hatalmas üvegajtajai tárva-nyitva, hívogatón: örömmel be is sétálunk. Odabent hölgy a pult mögött, sütistálcákat pakolgat. Meglát bennünket, gyorsan a munkatársnőjéhez fordul, persze úgy, hogy jól halljuk: Már zárva vagyunk, nem? Nem hozzánk intézi a szavait, de vegyék észre a tahó vevők, akik a nyitott ajtón át pofátlanul besétáltak, hogy gátoljuk őt a hazatérésben. Mivel hozzánk senki sem szólt, barátnőmmel is csak egymás közt jegyezzük meg, de azért kellőképp hangosan: Milyen kedves kiszolgálás! Cukrászda Nr. 3. – noha nyolckor zár, kiszolgálnak. Még a süteményekről is kedves tájékoztatást kapunk. Egyvalami azonban mégis hiányzik: meglepődve látjuk, hogy a süteményt eleve papírba csomagolva kapjuk. Érthető, végül is zárnak, de azért egy "Elnézést, már nem tudom tányérra adni, így is megfelel?"-kérdés jól esett volna. Azért egy-egy műanyag villát kapunk a vásárláshoz, így kevésbé városképromboló, amikor egy virágágyás szélén, papírból esszük a szétkent-szétnyomódott süteményt.

Naiv vagyok, ha azt gondolom, vendéglátósként jobban is ki lehetne használni ezt az operafesztivált?
És a másik oldalról is szemügyre véve a dolgot: vajon botorság azt gondolni, hogy egy turistákkal végre kellőképp ellátott városban lenne igény arra, hogy este is meg lehessen enni egy-egy süteményt? (Nekem személy szerint napközben, a rekkenő hőségben eszembe se jutott volna cukrászdába menni.)

…és a folytatás már nem igaz, legalábbis az én koromban már nem remélhető.

A tegnapi Quimby-koncert viszont ismét szembesített azzal, hogy alacsonynak lenni nem mindig a legnagyobb királyság. És most nem arról fogok panaszkodni, hogy kizárólag a színpadi reflektorokat láttam. Mert ez nem is lenne igaz, hiszen sokkal gazdagabb volt a látvány. Ugyan a színpadi történések most is, mint az esetek többségében, rejtve maradtak előlem, ám azért ez is egy perspektíva. Na persze, kicsit más, mint a tiétek, nálamnál méretesebb barátaim. Ez ugyanis a

…nyári forróságban, tömött buszon a szagló hónaljak alatti perspektíva.

…ruhavásárláskor a „Keresse inkább a gyerekosztályon!”-perspektíva.

…nagy hóban, taposott nyomokban lépkedéskor a „Fiúk, én nem tudok ekkorát lépni…”-perspektíva

…moziban a „Basszus, semmit sem látok!”-perspektíva.

…sziklamászáskor a „Jaaaa, hogy te nem éred el azt a fogást!” perspektívája. (A helyzet a végtelenségig behelyettesíthető: pl. könyvesbolt – könyv, busz – kapaszkodó stb.)

Szóval el lehet hinni, más világ ez, mint az átlagos méretűeké. Ha pl. koncerten rámtolat egy önkifejezően táncoló vadbarom, nem ugyanazt az élményt okozza, mint egy méretesebb felebarátnak. A nagy mozdulatok kedvelőit már messziről remegve elkerülöm, elég ugyanis egy lendületesebb lépéskombináció, és én is elvesztem az egyensúlyom. Ezért aztán eleve nyugisabb helyre állok, ahol persze csak finoman tolatnak. (De tolatni, úgy tűnik, ezeken a koncerteken kötelező.) Itt inkább már csak az fordul elő, hogy egy méretesebb hölgy (vagy úr) a képembe rázza a hátán rengő zsírpárnákat, vagy az előre-hátra ringatózó – és persze közben törvényszerűen hátráló – cicababa az orromba veri a hóna alá dizájnolt retiküljét. Mint tegnap is. És igen, tudom, átmehettem volna máshova. Hátrébb vagy jobbra vagy balra. Sőt, egész este kereshettem volna a megfelelő helyet. Csakhogy: olyan ezen a magassági szinten nincs. Hónaljak, hátak meg retikülök vannak.

Képzeld, azt álmodtam, h. egy csomó állat volt a kertünkben, a szomszéd kertekből jöttek. A tyúkok kergették egymást, meg három sünit, a macskák meg a tyúkokat. Aztán a sünik letáboroztak a kertben a lépcsőnk elé, mi meg tejet akartunk nekik vinni egy tálkában. De mire kivittük, elkergették őket a tyúkok. Viszont a nedves fűben halak! úsztak a lépcsőhöz, úgyhogy megmentettük őket. Díszhalak voltak, vitorláshal meg ilyesmi. Az egyik viszont nagyon furcsán nézett ki, betegségre gyanakodtam, nem akartam berakni a többi közé. Furcsa kinövések voltak a lábain!, és a fejéből pedig egy pálcaszerűségen virág alakú valami nőtt ki.