bebop.hu blog

Tézis: ha egy magyar rendszámú autó Szlovákiában félreeső helyen parkol, azonnal feltörik.

Antitézis:

(Képmagyarázat: az ott a két kő között a keréken a Fuji S5600-as fényképezőgépünk, amit azon a bizonyos félreeső helyen a kocsi tetején felejtettünk. És nem, nem egy magyar turista mentette meg nekünk, hanem egy egyszerű szlovák munkásember, később összefutottunk vele – megismert az autóról –, így hálából meg tudtuk szorítani a kezét.)

Ďakujeme veľmi pekne!

A Quicksilvert kiselejteztem, mert túl sok erőforrást fogyasztott és úgyis csak programok indítására használtam, és visszatértem a Namely-hez. Utóbbinak hibája, hogy mindig ott csücsül a dockban, pedig nem kéne. Erre találtam megoldást a TUAW-on keresztül a mac geekery-n.

A tennivalók:

• biztonsági másolat készítése a Namely.app-ról
• jobbklikk a Namely.app-ra, "show package contents"
• a "Contents" mappán belül nyissuk meg az "Info.plist" fájlt
• írjuk bele ezt:

<key>LSUIElement</key>
<string>1</string>

• mentsük el, és készen vagyunk.

Elvileg minden programmal működik, viszont vigyázzunk, mert ezzel minden interakciót elveszíthetünk az adott programmal. A Namely esetében kiválóan működik a dolog, hiszen azt billentyűkombinációval hozza az ember az előtérbe, és azt ez nem befolyásolja.

Teljesen véletlenül fedeztem fel, hogy a Bartók rádióban milyen király jazzműsorok vannak (amikor nem vagyok bent az irodában, gyakran valami rádiót nyomnak be, rossz esetben a katolikust, jobb esetben a Bartókot).

Az eheti műsor itt olvasható.

Külön felhívnám a figyelmet a szerda esti sorozatra, amikoris világsztárok budapesti koncertjeit játszák le, és a vasárnapi lemezbemutatóra: Wynton Marsalis „From the Plantation to the Penitentiary” című új CD-je. Ez annyira király, hogy szinte minden nap meghallgatom. Különlegessége, hogy igen harcos szövegei vannak, számomra kicsit szokatlan efféle klasszicistának nevezett jazzben az ilyesmi, de tetszik.

Másik érdekes sorozat (épp ezt hallgatom) a vasárnap délutáni "A Beatles és a jazz". Nem is tudtam pl. hogy eleinte ők is elnyomtak dixieland-klasszikusokat. A műsorban először lejátszák valami klasszikus előadásban, aztán pedig a Beatles-ében. Kőkemény When The Saints Go Marchin’ In-t nyomnak, már csak ezért is érdemes meghallgatni a műsort.

(Nagyon régen hallgattam utoljára rádiót, kicsit megmosolyogtató volt, hogy a műsor előtt még mindig ugyanaz az ember konferál ugyanolyan stílusban, mint 20 éve gyerekkoromban, a bejegyzés címében olvasható kiejtéssel :-)

Meg sem emlékeztem róla, pedig már több hete történt: megvolt az első önálló tátrai mászásunk, ráadásul télen. Egy rövidke utat másztunk, de nagyon nagy élmény volt. Főleg, hogy a csúcstömböt nem jobbról kerültem (mert tiszta hó volt), hanem balról, így sikerült egy nehezebb szakaszba belemászni. De leküzdöttük. A visszamászást viszont már nem kockáztattuk meg, így egy kötélgyűrűnk bánta az élményt (amiből leereszkedtünk).

Képek itt.

Mit várok el egy zenelejátszó-programtól?

• hát azt, hogy játsszon zenét, beleértve az ogg-ot és a flac-t is
• tudja kezelni az iPodot
• szinkronizálja a library-ját a mappával, amit megadok neki
• lehessen irányítani billentyűzetről akkor is, ha háttérben van
• számváltásnál írja ki a szám információit

Látható, hogy ezeket az iTunes nem, vagy csak (jól-rosszul működő) kiegészítőkkel tudja. Naivan azt gondoltam, hogy nem olyan nagy igények ezek, biztos van ezer program, ami képes minderre, és elkezdtem keresgélni. Ekkor jött a megdöbbenés: macre egyszerűen nincsenek 3rd party zenelejátszók! Vegyük sorra, miket találtam:

• Audion: tud szinkronizálni mappával, kezeli az iPodot. Ellenben nem fejlesztik évek óta, és nem ismeri az AAC-t.
• Whamb: ígéretesnek indult, de szintén nem fejlesztik évek óta
• Cog: tud flac-t, ogg-ot, de a funkcionalitása kb. az 1-es winampé
• Play: annyira béta (inkább omega), hogy használhatatlan.

Ti esetleg ismertek olyan programot, ami a fentebb leírt mindöt pontnak megfelel?

(Ez az írást a Hifi-sütöde site-ra írtam.)

1955-ben rendezték meg elõször a Newporti Jazzfesztivált. A fesztivál célja az volt, hogy kihozza ezt a zenét a klubokból, és szélesebb nyilvánosságot kapjanak a zenészek. Mint ilyen, el is érte a célját: Miles Davis Round Midnightban játszott szólója lenyûgözte a hallgatókat, mindenki errõl írt, így Miles karrierje új lendületet kapott.
Ugyanebben az évben az Ellington-zenekar mélyponton volt: a Long Island-i fedett jégpályán kísérték a korcsolyázókat, hogy fenn tudják tartani a zenekart. Az 56-os newporti fesztivál azonban újra sztárt csinált belõlük. Pedig nem indult jól a dolog: a direkt az erre az alkalomra készült, három részes Newport Festival Suite után esni kezdett, és a közönség elkezdett szállingózni a parkoló felé. Ekkor belekezdett a zenekar a Diminuendo and Crescendo in Blue-ba, amitõl tizennyolc évvel azelõtt a közönség megõrült a Randall szigeti swingfesztiválon. Egyre jobban belemelegedtek, a közönség is jól fogadta a számot. A tenorszaxofonos, Paul Gonsalves úgy belejött a szólózásba, hogy meg se állt 27 körig. Ezt már a közönség sem bírta nyugton ülve: elõször egy fekete ruhás szõke nõ perdült táncra, és az egész közönség felállva ünnepelt. Négyszer tapsolták vissza a zenekart, és Ellington (életében elõször) a Time magazin címlapjára került.
A koncertet a Columbia kiadta lemezen is, azonban eléggé furán: a felvétel során problémák akadtak, így végül azt csinálták, hogy a számok stúdiófelvételei közé-mellé a helyszínen felvett közönségzajt és konferálást kevertek. 1996-ban találtak egy felvételt a koncertrõl a Voice of America rádióadó archívumában. A két felvételt a digitális technika segítségével összerakták, így egy kiváló minõségû, sztereó anyag született (annak ellenére, hogy az elsõ sztereó felvételek csak a koncert után egy évvel, 1957-ben készültek).
És szerencsére ki is adták.

Bevallom, hogy én eddig nemigen ismertem Ellington munkásságát. Annyit tudtam róla, hogy bigband, bebop elõtti idõszak, tehát valószínûleg nem túl izgalmas. Ez a newporti felvétel élesen rácáfol az elõítéleteimre. Egyrészt nem az a tipikus nagyzenekari hangzás. Duke nagyon jó hangszerelõ volt: a "rezesbanda" csak akkor és annyit szól, amennyit feltétlenül szükséges, a szólók közben szinte olyan a hangzás, mintha egy kis jazzcombót hallanánk, teljesen hagyja a szólistáit kibontakozni. Másrészt Ellington kiváló zeneszerzõ is. Végig hadakozott a címkék ellen, teljes joggal. A zenéje valóban a jazzben gyökerezik, de szerintem semmilyen címkét nem visel el, egyszerûen ZENE.
Na de térjünk vissza magára a lemezre. Dupla album, minden fel- és lekonferálást is hallhatunk rajta, és a második korongon meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadványt is, így egy filológiai igényû kiadványt vehetünk a kezünkbe.
A zenekar az amerikai himnusszal kezd, majd Father Norman O’Connor bemutatja a zenekart. Utána következnek a slágerek: Black Tan and Fantasy, Tea For Two, és egy zongoraintró után személyes kedvencem, a Take The A Train. Egy konferálás után következik a Newport Suite. Majd pár számmal késõbb a koncert csúcspontja, a már említett Diminuendo and Crescendo in Blue. A felvétel így közel 51 év távlatából is visszaadja azt a tüzet, amivel Gonsalves a 27 körös szólóját nyomja, amit valami elképesztõ õrjöngés követ a közönség részérõl, ami a következõ négy ráadás során sem csökken. Még a felvételrõl is lejön, hogy ebben a második részben mennyire felpörög a hangulat a koncert elejéhez képest. Duke bemutatja nagy sztárját, Johnny Hodges altszaxofonost, akinek finom játékától a nõk mindig "kollektív sóhajtozásba kezdtek". A koncert végül a Mood Indigo egy rövidített változatával zárul, ami közben Duke köszönetet mond a közönségnek ("You are very beautiful, very lovely and we do love you madly"). A lemezen még meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadást, de az már kevésbé érdekes, inkább csak a történelmi hûség miatt van helye a korongon.
Kevés olyan koncertfelvételt ismerek, ami bármennyire vissza tudja adni az elõadás hangulatát. Ez egy ilyen. Szerintem mindenki hallgassa meg, aki még nem ismeri Duke Ellingtont, ezután egész biztosan meg fogja szeretni (ahogy én is tettem).