bebop.hu blog

Kilencven éve és egy hónapja jelent meg az első jazzfelvétel: a Livery Stable Blues az Original Dixieland Jazz Bandtől.
Érdekességképpen álljon még itt a leghíresebb ragtime, a Maple Leaf Rag egy 101 éves felvétele.
(lassan jön le, de érdemes megvárni)
Egy kb. korabeli (20-as évekbeli) vélemény:

A “jazz” azonban nem más, mint hamisítatlan kakofónia, bonyolult disszonanciába rendezett élvezhetetlen hangok kombinációja, szándékos rondaság, maga az előre megfontolt vulgaritás.

(Henry van Dyck, a Princeton Egyetem professzora)

A nem (illetve alig) létező idei téli mászószezon után a mai nappal kezdetét vette számunkra a nyári. Az eddig méltatlanul mellőzőtt Fehérkőn voltunk kint. Itt van a szomszédban (a kapunktól a beszállásig egész pontosan 20,4 km, nem légvonalban!), mégsem másztunk még ott sosem, mert a Magyarország Szikláin c. kalauz szerint csak nehéz utak vannak. Ez végülis igaz, ennek ellenére kellemes délutánt töltöttünk el. Nagy előnye Hámorral szemben, hogy nincsenek sokan (se a mászók, se a bámészkodók), és hogy egészen hegység-hangulata van (egy-két távoli ház kivételével semmi ember alkotta létesítmény nem látszik, csak hegyek). Egy kb. III-as utat másztam elöl, utána felsőztünk egy áthajló nehezebb úton. Én nem jutottam messzire, ellenben Réka igen.

…és a folytatás már nem igaz, legalábbis az én koromban már nem remélhető.

A tegnapi Quimby-koncert viszont ismét szembesített azzal, hogy alacsonynak lenni nem mindig a legnagyobb királyság. És most nem arról fogok panaszkodni, hogy kizárólag a színpadi reflektorokat láttam. Mert ez nem is lenne igaz, hiszen sokkal gazdagabb volt a látvány. Ugyan a színpadi történések most is, mint az esetek többségében, rejtve maradtak előlem, ám azért ez is egy perspektíva. Na persze, kicsit más, mint a tiétek, nálamnál méretesebb barátaim. Ez ugyanis a

…nyári forróságban, tömött buszon a szagló hónaljak alatti perspektíva.

…ruhavásárláskor a „Keresse inkább a gyerekosztályon!”-perspektíva.

…nagy hóban, taposott nyomokban lépkedéskor a „Fiúk, én nem tudok ekkorát lépni…”-perspektíva

…moziban a „Basszus, semmit sem látok!”-perspektíva.

…sziklamászáskor a „Jaaaa, hogy te nem éred el azt a fogást!” perspektívája. (A helyzet a végtelenségig behelyettesíthető: pl. könyvesbolt – könyv, busz – kapaszkodó stb.)

Szóval el lehet hinni, más világ ez, mint az átlagos méretűeké. Ha pl. koncerten rámtolat egy önkifejezően táncoló vadbarom, nem ugyanazt az élményt okozza, mint egy méretesebb felebarátnak. A nagy mozdulatok kedvelőit már messziről remegve elkerülöm, elég ugyanis egy lendületesebb lépéskombináció, és én is elvesztem az egyensúlyom. Ezért aztán eleve nyugisabb helyre állok, ahol persze csak finoman tolatnak. (De tolatni, úgy tűnik, ezeken a koncerteken kötelező.) Itt inkább már csak az fordul elő, hogy egy méretesebb hölgy (vagy úr) a képembe rázza a hátán rengő zsírpárnákat, vagy az előre-hátra ringatózó – és persze közben törvényszerűen hátráló – cicababa az orromba veri a hóna alá dizájnolt retiküljét. Mint tegnap is. És igen, tudom, átmehettem volna máshova. Hátrébb vagy jobbra vagy balra. Sőt, egész este kereshettem volna a megfelelő helyet. Csakhogy: olyan ezen a magassági szinten nincs. Hónaljak, hátak meg retikülök vannak.

Nemrég siránkoztam azon, hogy a tb-ből kikerültek az extrém sportolók. Akkor arra a megállapításra jutottam, hogy be kell lépni az ÖAV-ba, és a tagsággal járó bizosítás minden gondot megold. Hát nem ilyen egyszerű a dolog. Attila nevű olvasóm felhívta rá a figyelmet, hogy a biztosítás ugyan az egész világon érvényes, de a tag saját országában nem:

Insurance cover does not extend to medical treatment begun before the start of a foreign journey.

(A biztosítási feltételek itt olvashatók.)
Azt hiszem, innentől kezdve az egyetlen megoldás az, ha nem mászunk Magyarországon, úgyis alig néhány helyen szabad….
Frissítés:
Attila nevű olvasómnak hála itt vannak magyarul a biztosítási feltételek.

Immáron másodszor is hazajöttünk a Tátrából az előző bejegyzés óta, de erről majd később. Szóval megvolt a téli tábor, és igen jó volt. Nem mondanám, hogy hiányzott a civilizáció. Nem vagyok hardcore mászó, szóval azt azért nem bánom, hogy nem kellett mindent hiányolnunk :-) Most következzék a zöld-tavi menedékház dicsérete: már többször rácsodálkoztam, hogy a tátrai hegyi házak teljesen funkcionálisak és az utolsó négyzetmétereket is kihasználják bennük (pl. a padlástéri búvótereket “hálóteremnek”, mégis nagyon hangulatosak. A másik dolog pedig a személyzet: ez a ház télen csak motorosszánnal közelíthető meg, és kb. 5 fő állandó személyzete van (akik nyilván ott is laknak), meg egy koromfekete, lusta labrabor. Mégis minden nap ragyogott a ház a tisztaságtól (a wc-ket, ablakokat is minden reggel kitakarították-lemosták)! Ha már a wc-nél tartunk: a ház meglepően komfortos. Elég sok wc van, amik egyáltalán nem lepusztultak, van meleg vizes zuhany is, ez már kevesebb (fiúknak-lányoknak összesen 3 fülke), de a hegyen nem kell annyit zuhanyozni :-) Egyszer mondjuk nem volt meleg víz, de sebaj. A pincében van egy közösségi terem, a falon szekrényben dvd lejátszó meg video (meg persze hozzájuk a tv), amit bárki használhat, be sincs zárva. Na és a konyha! Egy-két este kivételével baromi jó kaják voltak. Minden este kétfogásos vacsora volt, a leves szinte mindig valamilyen általam nagyon szeretett sűrű szlovák leves volt. És járt mellé egy sör, akár barna :-) (Az szállás amúgy reggelivel-vacsorával csak 435 Sk-ba került fejenként-éjszakánként, mert beléptünk a szlovák hegymászóklubba, a JAMES-ba.)
Egyik vacsoránál odaült az asztalunkhoz két szlovák fiatal. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy az egyik hivatásos hegyioktató (ahogy ők mondják: instructor), a másik meg a tanítványa. Mindketten kb. velünk egyidősek voltak, a hölgy (a tanítvány) kicsit talán idősebb, neki már gyereke is volt. Nagyon vidám estét töltöttünk el velük, Martin még sörre is meghívott, viszonozni sajnos már nem tudtam, mert mennünk kellett elméleti oktatásra. Ami igazán tetszett bennük, hogy bár Martinnak ebből áll az élete, mégsem arról beszélgettünk, hogy ő milyen hegyeket hogy mászott meg. A mi csapatunk nagy része sajnos másról nem is tudott beszélni, ami azért pár nap alatt eléggé unalmassá tudott válni…
Volt ott a házban egy vidám társaság, akik esténként nagyokat mulattak. Baromira tetszett, hogy bár volt konnektor az étkezőben, ők mégsem laptopról nyomatták a Rammsteint, hanem gitár és hegedűkísérettel énekeltek, de nem olyan béna tábortüzes módon. Különösen a Zafúkané c. dal tetszett :-)
Az is igen szimpatikus volt, hogy a vagyonvédelem miatt egy cseppet sem kellett aggódni. Bakancsban nem nagyon jártunk fel a hálótermekbe, így azokat egyszerűen lent hagytuk egy nyitott polcon. Semmi hülye zárható rekesz, mint a nyugat-európai síparadicsomokban, pedig ezek a bakancsok még drágábbak is, mint egy síbakancs. A jégcsákányainkat-sisakjainkat meg mindig egyszerűen felraktam a folyosón egy szekrény tetejére, mert a szoba elég szűkös volt. Az emeletes ágy felső szintjétől a plafon kb. 50 cm-re volt, többször jól be is vágtam a fejem… Az illusztrációnak használt képen pedig a folyosón száradó kötelek vannak. Bár többször a folyosó felét elfoglalták, sosem taposott rájuk senki.

tovább… ‘I’m back’

Kilenc napig le se jövünk a hegyről. Innen:

A legközelebbi autóút is több órányi gyaloglásra lesz :-)

Képzeld, azt álmodtam, h. egy csomó állat volt a kertünkben, a szomszéd kertekből jöttek. A tyúkok kergették egymást, meg három sünit, a macskák meg a tyúkokat. Aztán a sünik letáboroztak a kertben a lépcsőnk elé, mi meg tejet akartunk nekik vinni egy tálkában. De mire kivittük, elkergették őket a tyúkok. Viszont a nedves fűben halak! úsztak a lépcsőhöz, úgyhogy megmentettük őket. Díszhalak voltak, vitorláshal meg ilyesmi. Az egyik viszont nagyon furcsán nézett ki, betegségre gyanakodtam, nem akartam berakni a többi közé. Furcsa kinövések voltak a lábain!, és a fejéből pedig egy pálcaszerűségen virág alakú valami nőtt ki.

Úgy tűnik, ez most benne van a levegőben:

böngésző dilemma a kobak.org-on
Switchin’ softwares a cloneshit.hu-n