bebop.hu blog

Elolvastam újra a Rózsa nevét, és arról eszembe jutott, hogy a műegyetemi könyvtár mindig a könyvbeli könyvtárra emlékeztetett. A nagy olvasóterem olyan, mint a szkriptórium:

A (zárt) könyvraktár meg mint a Rózsa nevében az Aedificium emelete, ahol a könyveket tartják, és ahova illetéktelen (szintén) nem léphet be:

Ennél is érdekesebb, amit most olvastam a tervező, Pecz Samu önéletrajzában:

„Hogy miért nem terveztem a boltozatot vasbetonból és miért építettem téglából falazva, arra igen egyszerű a feleletem. Egyszerűen azért, mert ilyen alakú boltozatoknak vasbetonból való készítése sokkal többe kerül, különösen a szférikus boltsüvegek komplikált aláállványozása miatt. Az olvasó terem boltozatának, mint azt egy nagy vasbeton cégtől kapott költség-ajánlat igazolta, vasbetonból való elkészítése a téglaboltozat költségével szemben több mint a háromszorosába került volna. [...] Ebből is látható a középkori boltozat-rendszer zseniális volta, mely rendszernél az aránylag vékony, csak 15 cm vastag boltsüvegek és a kis keresztmetszetű emelkedő boltívek folytán magához a boltozathoz, úgyszintén a megfelelő gyámrendszer felépítéséhez is igen kevés anyagra van szükség. Gazdaságos a vasbeton szerkezet is, talán még gazdaságosabb, azonban csakis a szerkezet minőségének és az előállítási módjának megfelelő alakban.

A nagy olvasóterem boltozatának, valamint a gyámrendszerének minden részét, grafosztatikai módon számítottam és határoztam meg. Ez a körülmény adta meg [a] tervezőnek azt az öntudatot, melynek következtében [a] vállalkozó építőmesterrel szemben – ki az építőnaplóban kijelentette volt, hogy a boltozat állékonyságáért nem vállal felelősséget – [a] tervező határozottan kívánta és elrendelte a boltozatnak szigorúan a tervek szerint téglából való felépítését.”

A blog olvasói nyilván tudják rólam, hogy nagyon távol áll tőlem az ún. Trianonozás. Viszont baromira zavar, amikor néhány évtizedes közigazgatási határok miatt évszázados földrajzi neveket kezdenek rosszul használni, sokszor hivatalosan, és sokszor éppen valamiféle tévesen értelmezett hagyománytiszteletből.

Legjellemzőbb példája ez utóbbinak, amikor a Felvidék szót Szlovákia szinonimájaként használják, ráadásul sokszor névelő nélkül, ahogy az országneveket szokták: „megyek Felvidékre”.

A Kárpát-medencének, mint önálló természeti egységnek az utolsó átfogó földrajza 1947-ben jelent meg, Bulla Béla és Mendöl Tibor írta. Az alábbiakban a természetföldrajzra vonatkozóan az ő terminológiájukat használom.

Nos, a Felvidék a Kárpát-medence északi, hegyvidéki részét jelenti, ilyen értelemben Miskolc felvidéki város, Érsekújvár, vagy pláne Dunaszerdahely viszont nem az. Ugyanezen logika szerint olyan, hogy Északi-Középhegység nincs, amit most annak hívnak, az az Északnyugati-Kárpátok déli(!) nyúlványa. Aztán ott van az ún. Zempléni-hegység (vagy pláne „a Zemplén”, ahogy többnyire használják), aminek az igazi neve az, hogy Tokaji-hegység, és mint ilyen az Eperjes-Tokaji-hegység déli részét jelenti. A Zempléni-hegység (Zemplínska širava) Kelet-Szlovákiában van, és semmi köze ahhoz, amit mi Zempléni-hegységnek hívunk. Ezt amúgy a Magyar Földrajzi Társaság lapjában olvastam először.

Ha már megyéknél tartunk. Borsod-Abaúj-Zemplén megye több megye összevonásából jött létre. Tehát nem az történt, hogy Borsodhoz csatolták Abaúj, Zemplén, Gömör, Torna mai országhatárokon belül eső részét. Ilyen értelemben pl. azt mondani Olaszliszkáról, hogy „átlagos borsodi falu”, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a III. kerület „átlagos pesti kerület”. De hasonló butaság azt mondani, hogy „Borsodban, a szlovák határnál”, ugyanis Borsod nem határos Szlovákiával. Ezt amúgy pont „vármegyések” szájából hallottam (pontosabban olvastam, mert nem beszélek ilyen népséggel).

Népneveket se szerencsés használni. A ma Szlovákiában lévő Érchegységet egy időben Magyar-érchegységnek is hívták, ma pedig úgy is hívják, hogy Szlovák-érchegység. Ennél szerencsésebb a Gömör-Szepesi-érchegység (Spišsko-gemerské rudohorie). Mint ahogy a Szlovák-karszt helyett is jobb (és pontosabb) a Gömör-Tornai-karszt elnevezés, hiszen az a hegység is átnyúlik az országhatáron.

Frissítés:

Egy nagyon fontosat kifelejtettem. Erdély sem egyenlő a mai Románia egykoron Magyar Királysághoz tartozó részeivel, pláne nem a Székelyfölddel. Nyugat felől nézve Erdély ott kezdődik, ahol a hegyek. Északon pedig véget ér a Borsai-hágónál, Románia így az Északkeleti-Felvidékből is kapott egy darabot. (Az Északkeleti-Felvidék nyugati határa az Ondava vonala, illetve a Duklai-hágó.)

Van egy Linksys WRT160NL routerem. Az a különlegessége, hogy van rajta egy USB-csatlakozó, és az arra dugott meghajtókat smb-n keresztül megosztja a hálózaton. Lion frissítés óta nem látszott a megosztás a Finderben, és a szokott módon (Finderben Alma+K, majd smb://server) se tudtam csatlakozni, mert nem jött fel az autentikációs ablak (egyszerűen csak kiírta, hogy nincs jogosultságom csatlakozni).

A megoldás szerencsére elég egyszerű: Alma+K után így kell beírni, hogy hova akarunk csatlakozni:

smb://user:password@server

Sajnos amúgy simán grafikus felületen ezután se tudunk csatlakozni. Csak tudnám, hogy miért, így kb. a 10.2 szintjére ugrottunk vissza, bár még ott is megkérdezte a jelszót egy felugró ablakban.

Valószínű nem smb, hanem router-specifikus, hogy miután Lionra frissítettem, azután Réka Snow Leopardos gépe se látta a megosztást, addig, amíg nem frissítettem a router firmware-ét. Után viszont az ő gépében minden bűvészkedés nélkül megjelent a Finder sidebar-jában, és egy kattintással lehet csatlakozni. Szóval a dolognak ez a része már Lion-specifikus. Nem értem. Lehet, hogy ez sem bug, hanem feature, mint az, hogy nem alszik el a gép a fedél lecsukására, ha külső monitor van rádugva?

Tegnap értem haza egy (kis megszakítással) másfél hónapos távollétből, és bár nem menő dolog blogon dalszöveget idézni, mégis megteszem:

Csak turistának jó a világban,
soha nem állni, csak menni, hátha
közbejön egyszer valami fontos
mondjuk kihívnak a telefonhoz.
Amúgy meg várni hátha majd most hoz
az élet olyat, hogy halál a vége,
ott nem emlékezni másra csak szépre.

Ezt a számot amúgy azért is szeretem, mert említik benne Ziggy-t is, kedvenc előadóm kedvenc alteregóját, akinek a nevét egy időben én is használtam az interneten.

(Az idézet utolsó három sora amúgy Chris McCandless-re – azaz Alexander Supertrampre – is vonatkozhatna. Vagy akár az egész.)

A kilencvenes évek elején, amikor a Pearl Jam és társai bejöttek, volt egy sajószentpéteri illetőségű, Screen nevű zenekar, akik adtak pár nagyon jó, közel teltházas koncertet Miskolcon az egykori Rock Gödör nevű klubban. Az egyik barátom szerint teljesen Pearl Jam volt, amit csináltak, szerintem a zene az kevésbé, de arra közel húsz év távlatából is emlékszem, hogy amikor az alábbi számban az énekes elkezdte üvölteni, hogy “baby baby baby baby baby”, az katartikus élmény volt, és valóban Eddie Veddert juttatta eszembe:

It’s so little

A zenekarnak egyetlen albuma jelent meg, a Begin The Season 1993-ban. Kortalan zene, a mai napig hallgatom, bár a hangzása nem az igaz. Innen le lehet tölteni:

Begin The Season

Az album elkészítése után az énekes, Hernyó elhagyta a zenekart. A többiek új énekessel azóta is zenélnek, demókat rögzítenek és koncerteznek is hébe-hóba (ahogy az a honlapjukról kiderül). Ötletes zenét csinálnak, de valahogy nem az igazi, sajnos nagyon hiányzik Hernyó énekhangja és előadásmódja. Kíváncsi lennék, mi lett vele.

A honlapon nagy örömömre találtam két videót is 1992-ből. Jó szar minőségűek, de számomra visszaadnak valamit az egykori koncertélményekből (még ha itt nem is nagyon van közönség).

Amikor kijön egy programnak egy új verziója, sok emberrel ellentétben nem azt keresem, hogy hogy lehet mindent visszaállítani a régen megszokottra, hanem bízva abban, hogy okos emberek dolgoztak a frissítésen, megpróbálom megtanulni, megszokni az újdonságokat.

A 10.7 elég sok újdonságot hozott a felhasználói felületet tekintve. A beharangozókban teljesen értelmetlennek tartottam a Launchpad-et, a teljes képernyős alkalmazásokat és a Mission Controllt, de be kell látnom, hogy van bennük rendszer, és érdemes őket használni, csak kicsit be kell lakni őket.

Leírom, hogy én hogy próbálom (úgy tűnik, sikerrel) belakni a rendszert.

Programindításra a Launchpadet használom. Magát a Launchpadet Dockból indítani lassú, a hot cornereket nem szeretem, így beállítottam neki az alma+esc billentyűkombinációt. Az első képernyőre beraktam a leggyakrabban használt programjaimat, az esetek 90%-ában nem is kell továbbnavigálnom. A Google Quick Search Box így feleslegessé vált, főleg, hogy már a Spotlight is tud interneten és a wikipédián keresni.

A Spacest eddig sose használtam, mert értelmetlennek tartottam. Viszont most arra is rászoktam (pontosabban a Mission Controlra). Jobb programváltásra mint az alma+tab, mert nem minden program egyenrangú, és az utóbbiban mindegyik egyforma súllyal jelenik meg. Én most három képernyőt állítottam be. Az elsőn futnak azok a programok, amiket folyamatosan használok (jellemzően Sketchup, Layout, Chrome). Ezeket be is állítottam, hogy mindig itt nyíljanak meg. A második képernyőn azok a programok vannak, amikben a munkához nyitogatok meg fájlokat megnézésre, de nem dolgozom bennük: jellemzően Preview, Picasa, Draftsight (dwg-khez, még akarok róla írni).

A harmadik képernyő azoké a kis programoké, amik többnyire mindig futnak, de egyszerre csak rövid ideig használom őket (jellemzően valamit megnézni, felírni, ilyesmi): Textedit, Address Book, iCal, Dictionary. A Textedit kivételével ezeket is iderögzítettem (meg a System Preferencest és a Terminalt is). A Findert úgy állítottam be, hogy minden Space-en legyen jelen, ugyanazokkal az ablakokkal. (Jó lenne amúgy valami gyorsbillentyű, ami a Findert előtérbe hozza.) Azt kikapcsoltam, hogy Automatically rearrange spaces based on most recent use, mert nekem csak átláthatatlanná tette, hogy mi hol van. Hiányolok amúgy valami vizuális visszajelzést, hogy melyik space-en vagyok. Mondjuk lehetne egy szám a menüsorban, vagy ilyesmi.

Merész húzásként (és helymegtakarításképpen) nyugdíjaztam a dokkot. Teljesen kikapcsolni nem lehet, ezért a legkisebbre vettem, minden funkcióját kikapcsoltam (nagyítás, induló programok ikonjának ugráltatása, jelzőfények), mindent kivettem belőle, és elrejtettem. Mivel nem használok olyan programokat, amik a dokkon jeleznek, így teljesen jól elvagyok. Néha azért előhozom (mármint a dokkot), mint ahogy az alma-tabra is rájár még a kezem :-)

Szintén a helytakarékosság miatt kikapcsoltam a scroll barokat.

A programok állapotának mentése nem tetszett először, de most már teljesen megszerettem. Egyébként ha nem akarjuk, hogy a rendszer újra megnyissa az utoljára használt dokumentumokat, akkor alt+alma+Q-val lépjünk ki, ne sima alma+Q-val.

A versions-t még szoknom kell, egyelőre a logikáját se értem teljesen. A fő programjaim nem támogatják, így nem volt még lehetőségem kiismerni a működését.

Hibák: hiába állítottam be, hogy ctrl+↑-ra mutassa meg a Desktopot, eleinte megcsinálta, aztán soha többet. A Mail valamiért nem indul el (pedig az elején elindult, amikor megnéztem, hogy milyen). A Spotlight bizonyos mappákban nem hajlandó semmit se csinálni. Sajnos a három ujjas duplaklikkre se jön elő minden programban a szótár. Olyankor marad a jobbklikk -> look up in dictionary, ami szintén új jóság. A Spotlightból való Google-Wikipedia keresés nem mindig működik. És végül: a gép többnyire sokkal lassabban alszik el. Ezek a dolgok a 10.7.1-ben sem múltak el.

Jó dolgok: a natural scroll nagyon tetszik. Az is, hogy a Preview már doc-okat is meg tud nyitni olvasásra (át is állítottam defaultra, az esetek 90%-ban csak megnézni szoktam a doc-okat). A full screenen való pdf-lapozgatás is nagyon király, meg az is, hogy a quick lookból közvetlenül meg lehet nyitni az éppen nézett fájlt, nem kell visszamenni a Finderbe. A Preview ráadásul pont ott nyitja meg a többoldalas pdf-et, ahol a quick lookban jártunk. Tetszenek és hasznosak a Spotlight kis előnézeti ablakai. A full screen is hülyeségnek tűnt, de bevallom, amiatt, hogy a full screen programok saját space-t használnak, már várom, hogy a kedvenc programjaimnak kijöjjön a full screent támogató verziójuk. Így amikben aktuálisan dolgozunk, kirakjuk full screenre, és kényelmesen tudunk váltogatni köztük. Tutiság a már fentebb említett Dictionary-dolog is. Az Air Drop is biztos nagyon jó lesz, ha másoknak is 10.7 lesz a gépén a környezetemben. Tetszik az is, hogy a Finder sidebarjában az ikonokat nagyobbra lehet venni, a 10.5 óta megjelent pici ikonok nekem nagyon nem tetszettek.

Szóval szerintem nagyon jó a 10.7, régen volt már ilyen mértékű átalakítása a kezelőfelületnek.

A Carpathian Mountains Európa második leghosszabb és Közép-Európa legnagyobb és legveszélyesebb hegyvonulata. 1500 km-en keresztül húzódik a Dunától a Dunáig, egész civilizációkat elválasztva egymástól. Az Inner Western Carpathians ennek a hatalmas és veszélyes hegységnek a legmagasabb és legveszélyesebb része. A Beech Mountains az Inner Western Carpathians déli részén helyezkedik el, ettől délre már a nagy és veszélyes, több mint 100 000 km² kiterjedésű Great Plains terül el.

A Beech Mountains központi, legmagasabb és legveszélyesebb részét a Great Plateau alkotja. Veszélyességére jellemző, hogy évezredek alatt sem tudott megtelepedni területén az ember, a mai napig lakatlan. Ennek következtében ételhez sem könnyű jutni, Bear Zoli kénytelen volt lovat enni, Wolf Kófic pedig hidrolizált állati fehérjéket és legyeket, sőt egyszer a lószarra is ráfanyalodott. A hely veszélyességéhez hozzátartozik a kb. 1000 barlang, amik között több száz méter mélyek is vannak, és az ember (vagy a kutya) akár akár beléjük is eshet.

A túra a Beech Mountainsban az év legveszélyesebb szakára esett. Nyár elején ezen az éghajlaton az elviselhetetlen hőség váltakozik a tomboló viharokkal. Ez tükröződik az aktuális időjárás-jelentésben is: UV-riasztás volt érvényben az extrém UV-B sugárzás miatt, ugyanakkor zivatarokra, szélrohamokra, jégesőre is számíthattak vándorok, ahogy a szakember mondta: „akár 90 km/óránál is erősebb széllökésekre kell készülni, de akár két centiméter átmérőjű jégdarabok is hullhatnak”.

Az UV-sugárzás ellen Bear Zoli az erre a célra egy arab piacról hozatott kendőjével védekezett.

Éjszaka a vihar meg is érkezett. Hogy ennek itt a fele se tréfa, azt a korábban látott villámsújtott fatörzsek is mutatják.

Másnap a vándorok hideg, borongós, ködös reggelre ébredtek.

A szinte áthatolhatatlan köd erősen nehezítette a tájékozódást, de tapasztalt térkép- és iránytűhasználatuknak köszönhetően épségben elérték a civilizációt.

(A bejegyzéshez az ötletet Bear Boti munkássága adta.)

Volt ez a Doodle 4 Google pályázat, amit a magyar Google írt ki magyar diákoknak.

Pár cím az online sajtóból:

• Magyar siker: 14 éves diák nyerte meg a Google pályázatát (168 Óra)
• Logócsere – Magyar fiú rajza díszeleg a legnagyobb keresőoldalon (Híradó)
• Egy 14 éves magyar diák rajza a mai Google-logó (Index)
• Magyar diák logója kerül a Google címlapjára szerdán (Origo)
• 14 éves magyar fiú rajza lesz a Google logója helyén éjféltől (HVG.hu)
• Magyar diák alkotta a mai Google-logót (Dunaújvárosi Hírlap)

Ezeknek tényleg nem jutott el a tudatukig, hogy ez egy magyar pályázat volt, ahol evidens, hogy “magyar siker” születik?

http://news.google.com/news/story?pz=1&cf=all&ncl=db4W2QYFVwQOZEMYbovbeU05C9PTM&topic=t